Költők ritkán írnak filmszerű verseket. Ha igen, az nagyon furcsa és izgalmas világot teremt. Épp ezért színpadra állítani is izgalmas. Egy felvonás, egy szín.

Sokan nem szeretik a verseket, mert azt hiszik, hogy unalmas ömlengések, ahol egy alanyi költő igyekszik a hétköznapi emberek számára éthetetlen módon megvalósítani önmagát. Vanna ilyen versek is, de a vers maga, mint műfaj, még a mai felgyorsult világunkban is nagyobb figyelmet érdemel. Sőt, ma talán – éppen a rövidsége miatt – érdemel figyelmet.

A vers mindig egy csúcsrajáratott érzelemvihar kitöréséből születik. Ilyet mindenki érzett már sokszor, akár félt, akár fájt valami, vagy épp szerelmes volt. Ebben nem különbözik a költő és az olvasó egymástól. Annyiban különböznek, hogy a költő ezt meg is tudja fogalmazni, és le is tudja írni. A jó költő, olyan jól, amivel olvasóként azonosságot érez az ember, ami bizonyos értelemben megnyugtatja, hogy nincs egyedül az érzelmeivel. Sok esetben pedig segít feldolgozni az olvasónak a saját érzéseit, amikkel hirtelen nem tud, vagy nem tudott mit kezdeni.

Dékány Dávid versei nem ilyenek. Ő eseményeket, történéseket mesél el, fanyar cinizmussal, mély filozófiával, filmszerűen pergetve a szavakat, amitől olyan érzés keríti az embert a hatalmába, mintha ott álna veled szemben, menne melletted az úton, és közben látnád, amit ő lát. Versei kikerülhetetlenül zseniálisak, és ezekből állítottuk színpadra, a minden szemponból rendhagyó előadást, ami semmiben sem hasonlít a szokásos vers estekhez.

felnőtteknek való előadás