Folyamatos munkában vagyunk. A Non-Deterministic Theatre az egyik legizgalmasabb színházi formáció, ami valaha napvilágot látott. Hatalmas kihívás színpadon megmutatni a mai ember konfliktusait egy percről percre változó világban.

Rengeteg kérdést vet fel: kit érdekel ma még a színház, mennyi ideig lehet lekötni a közönséget, mi „viszi” el a darabot: a látvány, a mozgás vagy a szöveg? Ezek mind olyan kérdések, amelyek alapvetően meghatározzák a XXI. századi színház formanyelvének kialakítását. Úgy gondoljuk, hogy a látvány semmiképp, mert az AI nyújtotta virtuális lehetőségekkel soha nem veheti fel a versenyt egy valós tér. A valós térnek éppen az lehet az ereje, hogy test, jelenlét, anyag, esetlenség, hiba, közelség. A dráma íve sem lehet olyan, mint száz évvel ezelőtt, mert a mai embernek egészen más a drámája, más érdekli, mint az előző korokban. A XXI. századi ember alapvetően magányos. Óriási elvárásai vannak az élettel szemben, amelyek zömében nélkülözik a realitást. És az AI megjelenésével egy olyan barátra lelt az emberiség, aki mindig ott van támogató erőként, soha nem fárad el, és mindig egyetért velünk. De ez hamis önkép kialakulásához vezet, aminek során az ember elveszti a még meglévő kapcsolatait, mert mindennel szemben intoleránssá válik, ami nem azonos vele és a világról alkotott elképzeléseivel. Mindenki mást akar mutatni, mint ami valójában, és ez a szereptévesztett állapot szinte mindenkit érint. Ezt a valódi drámát egyféle módon lehet megmutatni: ha szeleteket metszünk ki egy-egy helyzetből, olyan érzést keltve a nézőben, mintha bekukkantana egy szobába, ahol valami történik, de már azelőtt is történt, hogy benézett, és azután is fog, hogy „kilépett” a szobából. Ezekbe az előadásokba bármikor be lehet kapcsolódni, és bármikor abba lehet hagyni, mivel az előadásoknak nincs a klasszikus értelemben vett dramaturgiai íve, és nem törekszünk katarzisra. A szereplők vekengenek. Gondolataik egy téma körül pörögnek kiúttalanul, amihez minden esetben az AI-t használják valós idejű interakcióban. De az AI egy gép. Nem érez, és nincs viszonyítási alapja. Arról nem is beszélve, hogy az emberek ebben a helyzetben is csak azt hallják meg, amit akarnak, és nem azt, amit segítő szándékkal mond nekik valaki. Rémisztően hétköznapi helyzetekben őrlődnek parttalanul, állandó önigazolási kényszerben, folyamatos külső segítséget várva. Ezek a helyzetek akkor igazán kellemetlenek, amikor nézzük őket, mert amikor benne vagyunk, nem tűnik fel a kilátástalanságuk. Ezért tartunk tükröt.
(A kép a RÁNCOK című előadás próbáján készült. GUT stage, Non-Deterministic Theatre, rendező Do Pick)