A Non-Deterministic Theatre esetében a mű tulajdonképpen nem maga a szöveg, a mű az a helyzet, amelyben a szöveg létrejön.

A Non-Deterministic Theatre előadásai nem nyújtanak szórakozást a szó klasszikus értelmében. Ezek az előadások kellemetlen érzéseket keltenek, a néző egy idő után feszengeni kezd. A helyzetek egyszerre abszurdak és hétköznapiak. Nem nagy horderejűek, nem felkavaróak. Jelentéktelen, hétköznapi problémákat mutatunk meg, amit roppant kellemetlen nézni. Nem azért, mert kellemetlen vagy felkavaró a téma. Épp ellenkezőleg. Ha benne vagyunk egy ilyen helyzetben, észre sem vesszük.

Ezek a mai ember napi drámái. Ma nincsenek olyan élethelyzetek a mindennapokban, mint Shakespeare vagy Molière korában. Ma is vannak hatalmi harcok, féltékenység, árulás, szerelem, csalódás, halál, társadalmi problémák, de a hétköznapi ember által megélt feszültségek természete megváltozott, és ezek sokkal inkább belső, önmagába forduló konfliktusok.

A mai embernek elsősorban önmagával és a konfliktuskezeléssel van problémája. Most, hogy az AI mindennapi életünk valóságává vált, ezzel az ember partnerévé is vált, helyettesítve a valós emberi kapcsolatokat. És ugyanúgy nem hallgat senki az AI jó tanácsaira, ahogy a másik ember tanácsaira sem.

A valódi drámai feszültség nem a színpadon zajlik, hanem a néző lelkében, aki először feszeng, unja, majd ki akar menekülni, mert nem akar azonosulni ezzel a vekengéssel, amikor a szereplő képtelen kilépni a saját gondolatainak ördögi köréből, kihelyezve a megoldás lehetőségét az AI-ra, tolva a felelősséget. Nem akar valódi változást, gyors, instant megoldásokat akar a vélt vagy valós problémáira.

Ha azt mondjuk, a színház feladata minden korban az volt, hogy tükröt tartson a társadalmi, emberi problémákra, akkor ma ebbe a tükörbe kell belenézni, ahol egy szereptévesztett, kiüresedett, emberi helyzetekre és megoldásokra képtelen emberiség vekeng az álproblémáin.

A Non-Deterministic Theatre erre tesz kísérletet.

Mivel egy teljesen új formanyelvet dolgozunk ki, szükségszerűen át kell gondolni a színházi alkotók tevékenységének elnevezését is. Ebben a színházi formában már nem működik az író–dramaturg–rendező–színész státusz, mert ebben a szövevényes és minden mindennel összefüggő struktúrában összemosódnak a szerepek.

Van egy ötlet, ez leginkább egy storyboardhoz hasonlít, de sokkal részletesebb annál, és főleg az érzelmi, hangulati ívre irányul, mint a cselekvés sorra.

A Non-Deterministic Theatre előadások valójában metszetek. A színdarab nem akkor kezdődik, amikor a színész színpadra lép, hanem sokkal korábban, de az nem látható. Mint ahogy a vége sem, mert a történések túlnyúlnak az előadás keretein.

Olyan érzést keltenek, mintha hirtelen megállnánk valahol útközben, és bekíváncsiskodnánk egy olyan történésbe, ami nem tartozik ránk, magánügy, de mi lehet izgalmasabb, mint meglesni egy helyzetet, bepillantva egy rövid időre az emberek életébe. Nem ismerjük őket, mégis ismerősek. Nem tudjuk, mi a problémájuk gyökere, mégis ismerősnek tűnik, mert hasonlít a mi problémáinkhoz.

Igazi tükör a maga abszurd módján. Nincs benne semmi extra. Akárki mondhatná ezeket a mondatokat. Te is, én is. Ítélkezünk. Egyetértünk. Önigazolunk. A darabnak lebeg a vége, rákényszerítve a nézőt, hogy befejezze a ki nem mondott mondatokat. Továbbgondolja. A lezáratlanság mindig feszültséget kelt. És pont ebben rejlik ezeknek az előadásoknak az ereje, hogy a kiszámíthatatlanság tapinthatóan jelen van. Hogy élő az egész. Lüktet, forrong, miközben vekeng, köröket fut. A szereplők nem lépnek előre. Nem képesek megoldani a problémáikat. Nem is akarják.

Segítségül hívják az AI-t, de nem figyelnek rá. Nem hallgatják meg a tanácsait, ugyanabban a körben mennek tovább, ugyanazokat a mondatokat mondják tovább, mintha nem lenne fülük a válaszokra. Ismerős? Te is? Persze. Én is. Mindenki volt, van, lesz ezekben a csapdahelyzetekben, amiket önmagunknak állítunk.

Do Pick művészeti vezető nemcsak a társulatot állítja folyamatos kihívások elé, hanem a közönséget is. Nyugtalanító módon nincs két egyforma előadás. Egy hangsúly egy másik mondaton, és máris eltolódik minden. Mint az életben.

Do itt nem színdarabíró és nem rendező, ennél sokkal árnyaltabb a működés mechanizmusa. A legjobban a Concept & Framework fejezi ki a munka lényegét. Ha megvan az alapötlet és a koncepció, szigorú keretrendszert állít fel a színésznek és az előadásban valós időben, nyitott chatablakban részt vevő AI-nak is. Ez hosszú, időigényes folyamat, ami sok előkészítést igényel. De amikor elkezdődik az előadás, a történet elkezdi önmagát írni. A színész itt sokkal többet tesz egyszerű improvizációnál, hiszen teljesen kiszámíthatatlan, hogy az AI melyik mondatra hogyan reagál. Mikor támogatja a szereplőt, és mikor igyekszik más irányba vinni a beszélgetést.

Rettenetesen izgalmas ezt a feszültséget megélni színpadon. Talán soha nem volt ennyire élő a színjátszás, mint a mesterséges intelligencia bevonásával, ami folyamatos gondolkodásra kényszeríti az embert a színpadon és a nézőtéren egyaránt.