KUJBUS JÁNOS kiállítása a GUTgallery-ben.

El vagyunk veszve. Mindenki. El vagyunk veszve a kapcsolatainkban, az állandó információáramlásban, az internet sötét és kevésbé sötét bugyraiban, az AI által elénktárt, emberek generálta hazugságokban. Olyan, mintha mindenki egy önálló szigeten állna, ami nem kapcsolódik egyetlen másik szigethez sem.

KUJBUS JÁNOS mozikat fest. Olyan mozikat, ahol egyetlen szempillantásra megáll a film. Előtte is van történet, és utána is. De ebben az egyetlen egy pillanatban is benne van minden előző, és azt követő pillanat. Valahogy érezni lehet a cselekményt, az emberek szorongását, egyedelüllétét a térben, a kétségbeesést, a kapcsolódási kényszert ami nem vezet eredményre. Mint egy periodusosrendszer, ahol nem érvényesek az elemek kapcsolódási törvényei.

Kujbus világa a mi világunk. Ő csendes megfigyelőként vesz részt benne. Nem tereli semerre a figyelmünket, a szem mégis zaklatottam repdes egyik szereplőről a másikra, mintha akaratlanul is a megoldást keresnénk, hogy mitől lehetne jobb nekik. Mitől lehetne életszerűbb az a helyzet, amibe belemerevedtek. De nincs feloldozás. Kujbus olyan kegyetlen pontossággal szab határokat az érzelemnek, hogy fáj nézni, miközben a szemünk mohón nyeli el, az eleven, életigenlő színeket, halott perspektívákat, amik szétbontják a teret.

Pontosan fogalmaz minden képén. Túpontosan. Minden ecsetvonása egy felkiáltójel, amit érezni kéne. Hiszen mi mással teheti jobbá a világot egy festő, mint hogy tükröt tart és utat mutat. Csak menni kellene rajta.

Szerény ember, pedig kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy munkái a világ számos, jelentős művészeti galériájában megtalálhatóak, sőt a festményei, – a világ több kiválasztott képzőművészével együtt – fölkerültek a Holdra, egy kis ízelítőt mutatva a Föld kortárs művészetének legjavából. Az egyik kép a GUTgallery-ben is bemutatásra került.